Két hete vasárnap nem tudom, mi volt velem, de nagyon durván eluralkodott rajtam a “wanderlust”. Mehetnékem volt, mindegy, hogy hova. Még csak két hete dolgoztam az új munkahelyemen, de már hétfő-undorom volt (közlöm, most is az van) és csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire nem akarok reggel korán kelni. Máris olyan lettem, mint mindenki, aki hétfőtől péntekig 9-17 dolgozik. Nem tetszik az érzés.
Az igazsághoz tartozik, hogy az első három hetem a munkahelyen meglehetősen unalmas volt, mert csak tanultam a dolgokat, magyarul ültem és figyeltem. Azóta elkezdtem önállóan dolgozni, így azért jobban eltelik a nap.
De azon a vasárnapon nagyon nyűgös voltam, utáltam az egészet, mármint persze, örülök, hogy van végre munkám, nem is rossz, de az ingázást nehezen viselem. Nagyon nyűgös vagyok. Ilyen bánat vasárnapom utoljára gimi alatt volt, mivel sajnos nem igazán szerettem. De szerencsére van egy remek barátom, aki kitalálta, hogy menjünk el kirándulni, történetesen menjünk fel a Kékesre. Tök gáz, de eddig sosem voltam a Kékestetőn, szóval végre ezt is megejtettük.
Csak így, spontán. Kinéztem a buszokat, amivel jöttünk-mentünk, csináltunk szendvicseket és mentünk.
Mivel szerettünk volna túra-jelleget is adni a kiruccanásnak, ezért Mátraházáig buszoztunk és a többit gyalog tettük meg a csúcsig, követve a kis jelzéseket – aztán leszállt a köd és eltévedtünk.
Egészen a hegytetőig imádtam a ködöt, én speciel szeretem a látványát, olyan titokzatos, misztikus atmoszférát ad a tájnak. Aztán Kékestetőn rájöttem, hogy nem igazán szerencsés dolog épp Magyarország legmagasabb pontján, a panorámát azt gyakorlatilag elfelejthettük. Igazából nem is mi lennénk. De a lényeg, hogy jót sétáltunk, kikapcsolódtunk, kiszakadtunk kicsit a fővárosból és együtt voltunk.
 |
| #nofilter 😀 |
Sokszor elgondolkodok azon, hogy ez miért maradt ki eddig az életemből és miért nem része sok ember életének. A legtöbben csak túlélünk, mint én azon a vasárnap estén: már a pénteket vártam. Várjuk hogy leteljen a munkaidő, jön a hétvége, teszünk veszünk, házimunka, főzés, és ennyi, megint hétfő. Legalábbis én ezt látom magam körül. Pedig csak egy megváltott buszjegy kell ahhoz, hogy többől álljon az élet, még csak nagyon messzire se kell menni.
És itt jön képbe az, amit már talán másik bejegyzésben is érintettem: nem kell Balira menni egyből, kis hazánk is rengeteg felfedeznivalóval vár még (de azért egye-fene, egyszer megnézem azt is). Mostantól a belföldi kirándulások nagyobb prioritást fognak nálam élvezni, mert nagyon keveset láttam még Magyarországból is, azt a keveset is osztálykirándulásokon, ahol nyilván nem egy vízesés fogja lekötni tinédzserként az embert, hanem a sutyiban megivott alkohol.
Nem tudjuk még, legközelebb hova megyünk, tervek vannak, de bármikor jöhet egy spontán ötlet.
Egyre jobban vágyom a természetben való barangolásra. Régebben nagyvárosokról álmodoztam, mint Berlin vagy Párizs – vagy mint Moszkva, ugye – szeretek gyönyörködni az emberek alkotta épületekben, megismerni a művészetüket és kultúrájukat és szeretem a nyüzsit, de mostanság gyakrabban képzelem el magam a hegyek között, vízparton vagy havas tájakon. Gyakran álmodom egy konkrét országról és annak természeti kincseiről, úgy, hogy még sosem jártam ott. Nem tudom mikor jutok el oda, de ha másról nem, arról tuti fogok blogolni, úgyhogy nem árulom el, miről van szó. Addig is tolom az ismerd meg hazádat projektet és próbálom nem utálni a hétfőket.
sznyezsinka 