Bosznia és Hercegovina 1. Scream for me Sarajevo

Nagyon szerettem volna már valahova elutazni és mint láttátok, Brno nem volt rossz, de nem adott annyi impulzust valahogy. Utólag rájöttem, hogy el kellett volna jönni hamarabb és út közben bemenni Pozsonyba is szétnézni, de hát az ember mindig utólag okosabb. Vágytam már egy olyan utazásra, ami kicsit jobban kibillent, újabb perspektívákat ad, viszont az teljesen véletlenül dőlt el, hogy Szarajevóba megyek és az is, hogy kivel.

Bosznia sosem volt bakancslistás hely számomra, bár tudtam, hogy egyszer ellátogatok ide, mert szeretném megnézni az ÖSSZES szláv országot. Ezért volt fontos pl. hogy Csehországban se csak Prágát nézzem meg, hanem kicsit többet lássak – elvégre szlavisztikás voltam, vagy mi a szösz. Szóval tudtam, hogy előbb-utóbb Szarajevó is terítékre kerül, és mivel a Wizzairnek tök jó árú repjegyei vannak, ezért inkább előbb lett belőle.

Egyre jobban vonzanak a kevésbé turistás, kevésbé közkedvelt úti célok és egyelőre Bosznia is ilyen, legalábbis Szarajevó biztosan, Mostar azonban már nem kicsit instagram-kompatibilis, de erről majd később. 🙂 A posztok nem napokra lebontva dolgozzák fel az utunkat, hanem tematikusan.

Merénylet a merénylet helyszíne ellen

Azt hiszem a következő mondat mindenki agyába beleégett anno történelemórán: 1914. június 28-án Gavrilo Princip megölte Ferenc Ferdinándot, ennek következményeként kitört az első világháború (röviden, tömören). Ennek helyszíne Szarajevóban a Miljacka folyót átszelő Latin-híd, illetve annak északi vége. Maga a híd elég jelentéktelen, sokkal kisebb élőben, mint gondoltam és a fantasztikus, kötelező szerelmes lakatok miatt nálam nem váltotta ki azt, amit előtte gondoltam, hogy wow, itt valami nagy, mindent eldöntő esemény történt. De hogy szivecskés lakatot nem ide raknék, az biztos (mondjuk máshova se). Remélem levágják őket idővel.
Érdekesség, hogy a hidat egy időben Principov-hídnak hívták.

A Latin-híd. Békés látvány, durva belegondolni, hogy az itteni események meghatározták az egész 20. század alakulását…

Scream for me Sarajevo

Mióta olvastam Bruce Dickinson könyvében, hogyan adott koncertet Szarajevóban az ostrom alatt 1994-ben (illetve megnéztem az erről készült Scream for me Sarajevo c. dokumentumfilmet), azóta még jobban szerettem volna ellátogatni a városba. Aki járt már valaha Iron Maiden koncerten, az tudja mitől ennyire frappáns ez a cím: Bruce mindig azzal hergeli a közönséget amolyan “hagyhalljamahangotokat” módon, hogy a Scream for me… kezdetű mondatba mindig beszúrja a város nevét, ahol épp játszik. Mindig, minden koncerten. Bruce Dickinsont mindig is nagyra tartottam, de mióta olvastam a könyvét, még jobban imádom, ha lehet ilyet mondanom egy 60 éves férfira.

Azonban rájöttem, hogy vajmi keveset tudok a délszláv háborúról annak ellenére, hogy tőlünk nem messze történt, töri órán talán 2 mondatban ha megemlítettük, hiszen inkább a magyarországi rendszerváltásra fókuszáltunk az érettségi előtti utolsó órákon. Illetve, ami fogalmam volt arról, hogy milyen fájdalmas is volt ez  az időszak, azt az egyetemen szereztem Dr. Kálecz-Simon Orsolya szláv kultúra előadásán, amelyen etnikai oldalról közelítette meg a problémát.

Nagyon szerettünk volna elmenni egy free walking tour-ra, amely a háborúval és az ország jelenével foglalkozik, de az időjárás állandóan közbeszólt. Úgyhogy magunk néztük meg a séta során is érintett helyszíneket. Nem vagyok az idegenvezetős, csoportos vonulgatás híve, de most mégis azt éreztem, hogy jó lett volna egy helyi szájából hallani a történtekről. De majd legközelebb.

Sárga erőd

Az egykori erőd maradványánál üzemel egy kávézó, amely minket nem annyira érdekelt. Azonban talán innen tárul a legszebb kilátás a városra és mutatkozik meg sokfélesége: a távolban modern, sokemeletes irodaházak és tornyok emelkednek, ez a környék hasonlít a Váci útra a sok irodaházzal és a plázák, gyorséttermek jelenlétével. Ha tekintetünkkel közelítünk, látjuk a megannyi mecsetet meghúzódni a házak között kiugró minaretjeikkel, azonban a kép előterében egy egységes, rendezett, fehér sírokból álló temetőt látunk. Ezen keresztül vezet az út ugyanis az erődhöz. Ha pedig megnézzük a sírfeliratokat, a nevek alatt a halált jelző dátum kizárólag 1992 és 1995 közé esik.  A temető a háború alatt elesett katonáknak nyújt emléket, tehát nem köztemető.

Örök láng

Persze nem csak a 90-es évek eseményei követeltek halálos áldozatokat. A városban bóklászva találtuk meg az örök lángot, amely szintén a második világháború áldozatainak állít emléket. 

Gyermekként a háborúban

Nos, mivel a túlságosan is kétségbeejtő időjárás-előrejelzés miatt nem nagyon volt fix terv a programot illetően, ezért a War childhood múzeum sem volt előre betervezve. Nem akartunk sok fizetős programot, amúgy sem vagyok ez a minden-templomot-és-múzeumot-kötelező-megnézni típus. Ami a háborús tematikát illeti, a Tunnel of Hope-ot szerettük volna megnézni, de mivel messze van és szakadt aznap az eső, sajnos ez is kimaradt. Mivel feltett szándékom még visszatérni Boszniába, mindenképp ellátogatok ide. Mikor keresgéltük a könnyebben megközelíthető programok között, akkor bukkantunk rá erre a múzeumra és eldöntöttük, hogy megyünk.
A kiállítás megtekintése előtt a múzeum egyik munkatársa tartott nekünk egy rövid bevezetőt, amelyben megismerkedtünk a kiállítás alapjául szolgáló könyvvel és a koncepcióval. A kiállítás nem a megszokott módon mesél a háborúról, hanem az akkor gyerekkorukban járók szemével (akik ma már felnőttek persze). Személyes tárgyak vannak kiállítva, többnyire játékok, könyvek, naplók, stb. egy személyes történettel: milyen volt a háború kitörése, mennyit tudott jelenteni egy egyszerű kis labda egy egész háztömbnyi gyerek számára, hogyan adott reményt egy hinta, hogy egyszer talán vége lesz ennek az egésznek. Abszolút a gyerekek szemszögéből látjuk az eseményeket, nincsenek véres részletek, csak megható, személyes történetek. A hinta mellett a kedvencem a Barbie-baba volt, amit az édesanya úgy szerzett, hogy odaadta érte az egyetlen vízálló csizmáját.

A kiállítás azonban nem csak a szarajevói ostromra koncentrál, hanem kitágítja a háborús gyermekkor témáját más országokra és több tárgy is van, amely szíriai gyerekektől származik – ezek már bőven a 21. századból, ugye. Illetve van egy tévé, amelyen interjúk futnak. A súlyos téma ellenére nagyon tetszett a múzeum kialakítása és a koncepció mögötte, érdemes ellátogatni.

Sajnos azonban rengeteg gyermek veszítette életét, akiknek egy parkban található az emlékhelye: egy szökőkút, benne alig észrevehető, pici lábnyomokkal. A szökőkút mellett pedig oszlopokon lehet elolvasni a gyerekek nevét születési évvel és a halál évszámával. Megmondom őszintén, én nem tartom magam túl empatikus embernek, nem tud sok minden meghatni. Kevés dolgon tudok igazán elérzékenyülni, de ezek közé tartozik, amikor gyerekeket és állatokat bántanak. Itt nem készítettem saját fotót, mert nem volt nálam hozzá semmi. Leróttuk tiszteletünket, majd csöndben visszakullogtunk a szállásunkra.

Forrás: https://www.tracesofwar.com/sights/91135/Memorial-Killed-Children-Sarajevo.htm

Hírdetés