Introvertáltként a világ – Így született @sznyezsinka

Cukor, só és minden mi jó… ezekből az összetevőkből akarták megalkotni a tökéletes kislányokat. De Utonium professzor véletlenül a kotyvalékba kevert még egy alkotóelemet: egy nagy adag bánatot. Így született meg… hát… én.

Óvoda.

“Pszichológushoz kéne küldeni ezt a gyereket, nagyon zárkózott…”

Rokonlátogatás.

“Te mindig ilyen csöndben vagy?”

Nagyon távoli rokonok látogatása. Nem akarok az idegen kislányokkal játszani.

Nyaraló, már tinédzserként. Barátok kislánya fecseg mindenféléről.

“Te is voltál ilyen aranyos, csak te KUKA voltál.”

Közelebbi rokon, aki elvileg olyannak fogad el és szeret, amilyen vagy:

“Nem mondasz semmit, olyan vagy mint XY.”

Később, úgynevezett “barátokkal” a kocsmában. Csendben ülök a sarokban, hallgatom a többieket. Épp nincs semmi világmegváltó mondandóm, ellenben a semmiről nem szoktam (és nem is tudok) beszélni. Tök jól elvagyok, iszom a kis sörömet, majd hirtelen valaki rámkiabál:

“Te meg mit ülsz itt csendben? Mondjá’ má’ valamit!” (Ez a legrosszabb, mert erre aztán végképp nincs kedved semmit sem mondani.)

“Te mindig ilyen komoly vagy?”

“Miért nem mosolyogsz?” (Röviden: anyádért.)

Nagyjából hasonló mondatokból állt az első húsz évem és a legkülönfélébb változataiból, de a lényeg számomra ugyanaz volt: csendesnek, visszahúzódónak, introvertáltnak lenni nem normális dolog, az valamiféle defekt, és csak azok a szerethető, értékes emberek akik közvetlenek, vidámak, mindig beszélnek valamiről és könnyen alakítanak ki kapcsolatokat… Bennem ezek a megjegyzések olyan érzést keltettek mindig, mint a túlsúlyosoknak címzett “kövér vagy”, illetve a soványabb emberek esetén a “híznod kéne kicsit” megszólalások.

Aztán jött egy tél. 18 éves voltam, hirtelen sok dolog történt, amit fel kellett dolgozni – az akkori még inkább tinédzser életemben, mondjuk úgy, jöttek az első nagyobb krízisek, lelki nyavalyák. Az emberek a “befordulni” szót általában negatív kontextusban használják, na én akkor rendesen befordultam (ha még nem lettem volna amúgy is), mertem sírni és rosszul érezni magam, de közben sikerült tök jól rendbe tenni fejben a dolgokat, és nem sokkal később jöttek is az első pozitív fordulatok…

Azóta a kedvenc évszakom a tél. Az emberek általában a nyarat várják és megértem, én is szeretem a fesztiválokat, kültéri programokat, a balatoni naplementének pedig nincsen párja – de a harsány, színes, élénk, hangos időszak után jól esik ismét befordulni (a szó legjobb értelmében) és megélni a csendesebb, sötétebb időszakokat. Egy nagyobb társasági összejövetel után pedig évszaktól függetlenül rohadtul igénylem az egyedüllétet, hogy a kissé leszívott aurám regenerálódni tudjon. Ez nem azt jelenti, hogy nem szeretem az embereket (bár tény, hogy kevés emberre vagyok igazán kíváncsi), de mentálisan nekem kimerítő, ha több napon keresztül nincs lehetőségem félrevonulni.

Nem tudom, hogy mostanság mi lehet a benyomása az embereknek rólam, vajon ők hogy látnak engem. A fenti beszólásokat már nagyon rég hallottam. Főleg azokról nem tudom elképzelni, miket gondolhatnak, akiket az utóbbi 2-4 évben ismertem meg, mert a másik áttörésnek azt éreztem a jellemfejlődésemben (és a magamról való vélekedésemben), amikor beléptem a munka világába. A mai napig tisztán emlékszem, milyen gyomorgörccsel mentem néha munkába. Egy drogériában dolgoztam először diákként, illetve az adott drogéria bármelyik budapesti üzletében dolgozhattam, mikor hova kellett az ember ugyebár. Utólag visszagondolva, fogalmam sincs mi vett rá erre (de tudom, az albérlet fizetése), és hogy voltam képes egy héten belül akár háromszor is idegenek között dolgozni, elölről kezdeni a bemutatkozást, a kedves vásárlókról már nem is beszélve. De teher alatt nő a pálma, és mivel egyetem alatt végig emberek között dolgoztam, szerintem rengeteget fejlődtek a kommunikációs képességeim – bizonyos aspektusai inkább negatív változásokat mutatnak mondjuk, de ez már egy másik történet.

Hogy miért írom ezt az egészet és miért beszélek ennyit magamról? Egyrészt azért, mert talán tanulságos lehet. Légyszi, ne basztassatok senkit, aki nagyon csendes, mert higgyétek el nekem, attól nem fog megszólalni, hanem inkább csak befeszül. Másrészt, megint egy csendesebb időszakban vagyunk, amikor kicsit el lehet gondolkodni, nekem erre pedig tök jó ürügyet adott egy 30 napos kihívás Instagramon, aminek keretén belül minden nap egy zenét kell posztolni a megadott témában. Egy-egy nap kapcsán igencsak meg kellett vizsgálnom az érzéseimet és persze előtörtek ismét régi emlékek, mire kiválasztottam a megfelelő dalt a napi feladathoz. Főleg az “A song that makes you happy” témájú nap volt érdekes, mivel a zenei palettámat főleg társadalmi vagy egyéni problémákat feszegető, inkább melankolikusabb dallamok és szövegvilág jellemzi. Nyilván hallgatok néha meg hallottam már életemben rengeteg vidám zenét, de úgy konkrétan nem szokott olyan szituáció lenni, hogy na most rossz kedvem van, hallgatok valami vidámat, hogy megváltozzon, inkább elfogadom és keresek a hangulatomnak megfelelő darabot. Fordítva pedig… legboldogabb időszakaimban is szívesen töprengek egy-egy nem túl vidám zene hallgatása közben a világ bajairól, megoldandó feladatokról.

Hosszú folyamat volt, de elfogadtam magam, hogy olyan vagyok, amilyen: sőt, most már büszke vagyok erre. Amit korábban defektnek gondoltam (ó, hányszor tettem fel magamnak a kérdést, hogy mégis mi baj van velem), annak a jelenségnek igazából sok pozitív oldala van. Ha visszamehetnék az időben, biztos jobban kiállnék magamért és nem csak tűrném a megjegyzéseket, nagyokat nyelve. Ezt a folyamatot zárta le a hópelyhes tetoválásom, aminek ha a jelentéséről kérdeznek, mindig egy kicsit lefagyok, mert ahhoz, hogy rendesen elmagyarázzam, tulajdonképpen fel kéne olvasnom ezt a bejegyzést a kérdezőnek. Ehelyett inkább csak azt mondom, hogy vonzanak az északi tájak és kultúrák, szeretem a telet meg az egyéb kis dark dolgaimat stb. Ami végül is szintén igaz, csak a legtöbb ember esetén úgy érzem, elég, ha beéri ennyi magyarázattal. Nem gondolom egyébként, hogy ettől én egy ilyen hú, de rohadt különleges személyiség vagyok – mindenki az, hiszen hópehelyből sincsen két teljesen egyforma, max. belém kicsit több olyan tulajdonság szorult, ami nehezebben kódolható, vagy szimplán nem szimpatikus (ami tök oké).

És mi van most? Ó, igen, még mindig le tudok fagyni egy teljesen idegen társaságban, pláne, ha meg is kell szólítanom őket. Gyűlölök telefonálni. Elfáradok néha azoktól is, akiket a legjobban szeretek. Az, hogy én random külföldiekkel találkoztam a Couchsurfingen keresztül CSAK ÚGY, az például egy hatalmas előrelépés volt. Mindig jön egy ilyen “next level” ezen a területen is, de valószínűleg sosem leszek az az ember, aki bárkivel tud (és akar) beszélgetni, chit-chatelni mindenféle jelentéktelen témában, vagy akire azt fogják mondani, hogy “szeretem, hogy mindig olyan mosolygós és vidám.” Csak most már nem zavar.

Sadness is rebellion.

Hírdetés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s