Isten földet adott az embereknek, azonban munkája befejeztével rájött, hogy megfeledkezett egy kis közösségről, akik csendesen vártak a részükre, nem követelőztek úgy, mint a többi ember. Isten meg akarta jutalmazni őket szerénységükért és türelmükért, ezért úgy döntött, hogy nekik adja a legszebb földet, azt, amelyet eredetileg saját magának különített el. Ez a gyönyörű hely Isten után a Bohinj nevet kapta.*
*szláv nyelveken Isten neve Bog/Boh
Ez ugyan csak egy kitalált eredettörténet, nagyon is hihetőnek tűnik, ha az ember a Bohinji-tó környékén jár, vagy a Triglav Nemzeti Park más tájain.
Az utazgatásnak ott lett idén vége, hogy januárban eltöltöttünk két napot Szlovéniában, amikor is a bázisunk Bled volt, azonban hamar rájöttünk, hogy nem igazán erre az élményre vágyunk. A véleményem változatlan: Bled borzasztóan túlértékelt. Bocsánat. Azonban pár órát csatangoltunk a Bohinji-tó környékén, és szerelem volt első látásra.
A szlovén meló
Akkor még ott tartottunk, hogy felütötte a fejét egy új vírus Kínában, semmi több, krémesezés közben még viccelődtünk is, mikor elhaladt mellettünk két ázsiai turista. Akkor még nem gondoltam, hogy az év első fele Szlovéniáról fog szólni, ugyanis a vírus miatt kicsit kénytelen voltam újratervezni az életemet, nem kicsit megrekedt a karrierem építgetése, ami oda vezetett, hogy elvállaltam egy olyan munkát, amit alapból nem terveztem már többet csinálni… az élet úgy hozta, hogy ugyan csak itthonról, virtuálisan, de szlovén kollégáim lettek és Szlovéniából érkezik a bevételem egy része most. Óriási mákom volt igazából ezzel a lehetőséggel… lehet ajándék, amiért ódákat zengek erről az országról? 😀 Az a helyzet, hogy még arcot se nagyon tudok kapcsolni minden névhez, mégis nagyon jól érzem magam „közöttük” – ez a tapasztalat csak tovább növelte rokonszenvem kedves szomszédjaink felé.
És hát mi is adhatott volna szebb keretet ennek az egész koronavírus-históriának annál, mint hogy a határok megnyitása után az első utam ide vezet vissza? Őszintén, nem gondoltam, hogy én szeptembernél hamarabb külföldre utazok (RIP Helsinki, egyszer bepótollak), ez egy elég spontán dolog volt. Spontán és tanulságos.
Kemping a Bohinji-tónál
Szóval a terv az volt, hogy sátrazunk, mivel ott van a tó partján közvetlenül egy elég jó kemping, a Camp Zlatorog, amely Ukanc településhez tartozik. Pontosan az ilyen természetközeli élményekre vágyom a jövőben, és szeretném az utazásaimat is így alakítani: egyszerűen, kevés csomaggal, kicsit nomádul. Na azért ezen a nomádságon van még mit gyakorolni, maradjunk annyiban, hogy a svájci bicska nem egy életbiztosítás az én kezemben és a felszerelésen még mindig van mit finomhangolni (lehet, hogy főző szett helyett előbb egy normális derékaljat kellett volna vásárolni a Decathlonban #nemszponzor #nemreklám). Ami anno fesztiválon részegen beesve a sátorba elment, az a hegyek között már annyira nem működik.
Ezúttal sikerült ténylegesen körbesétálni a tavat, lefotózni minden szögből és túráztunk a Savica/Száva-vízeséshez. Sőt, meg is mártóztunk a tóban, pontosabban csak besétáltunk, majd kisétáltunk, ugyanis rettenetesen hideg volt, nem az a fajta, amit pár perc után megszoksz. De muszáj volt kipróbálni, elvégre nem minden nap fürdik az ember egy gleccsertóban.
Száva-vízesés
Nem olyan rég magyarországi vízesésekről olvasgattam egy Instagram-posztomhoz (kövessél ott is!), és sajnos azt állapítottam meg, hogy az itthoni vízesések elég… hát szóval nem túl grandiózusak. Persze, szép a Fátyol-vízesés, meg igazából nincs olyan dolog a természetben, ami nem szép (kivéve a pókok), de a Száva-vízesés eléggé lenyomja az itthoniakat a fantasztikus türkizkékben végződő, 78 m magas zuhatagával.
A Savicát egy karsztforrás táplálja, a víz nagy része pedig a Fekete-tó körüli karsztmedencéből ered, amely körülbelül 500 méter magasságban helyezkedik el a vízesés felett, ezért a forrásnak viszonylag állandó és erős vízhozama van. A vízesés az azonos nevű patakban folytatódik (a patak mentén vezet a túra felfelé a vízeséshez), amelynek fő forrása a Bohinji-tóba áramlik. A Bohinji-tóból továbbvándorló víz a Sava Bohinjka forrása, amely később egyesül a Sava Dolinkával és így születik meg az általunk is jól ismert Száva folyó.
A vízeséshez vezető túra utolsó (és legtöbb lépcsőzést magába foglaló) szakasza fizetős, 3 euró. Sajnos így tudjuk megvédeni a természetet saját magunktól: fizetőssé tesszük. De inkább védjük, mint hogy nyerészkedjünk rajta (lásd Balaton). A pénzről még lesz szó.
Az egyik kedvenc momentumom az volt, mikor másnap reggel a tóparton kávézva rájöttünk, hogy lentről is látni a vízesést a hegyoldalban, sőt, az épphogy ébredező kemping csendjében még a robaját is hallani.
Vintgar-szurdok
A második napi programnak megszavaztuk a Vintgar-szurdokot. Nagyon kíváncsi voltam erre a helyre, tudtam, hogy ott van Bled mellett, azonban csak áprilistól őszig látogatható – hát igen, vannak hátrányai a téli látogatásnak. És azt is tudtam, hogy eléggé turistás, viszont azt kell mondanom, hogy rászolgált a népszerűségére. Szerencsére még érződik a korona hatása, ugyanis hétvégén voltunk, de rajtunk kívül nem volt szinte senki. Nem volt az az idegesítő élmény, mint tavaly a Medve-szurdokban, hogy nem lehet haladni, és csak hömpölyög a tömeg a fahidakon, és meg kell várnod, míg elkészül az 500. fotó is.
A beugró ide 10 euró, ami meglehetősen borsos a jóval hosszabb és komplexebb Medve-szurdokhoz képest, ami 3,5 euróért látogatható (egyelőre ahhoz tudom leginkább viszonyítani). A Vintgar-szurdok összesen 1,6 kilométer, szintek nélkül, tehát elég gyorsan végigjárható. Akit tényleg érdekel, az úgyis kifizeti. Viszont itt normál körülmények között tényleg akkora tömeg van, hogy talán indokolt a hely védelme érdekében, ezt nem tudom, csak azt, hogy számomra megérte. A szurdok egyirányú, de egy közeli településen és a szurdok felett, az erdőben vezető ösvényen visszajutunk a parkolóba, így ha maga a szurdok rövid is, a visszaúttal együtt pont kirándulunk egy kellemeset. A faluban pedig majdnem elrabolt minket egy helyi néni, aki elhitette velünk, hogy rossz úton haladunk, majd lelkesen elkezdett visszafelé vezetni minket… a háza irányába. 😀 Legalábbis valami ilyesmi derült ki az activityből, ugyanis angolul nem tudott.
Hegyek között, védtelenül
A fotóim és a beszámolóm alapján nagyon idillinek tűnhet ez az utazás, pedig nem volt az. Persze, ilyen csodálatos helyeken kirándulgatva (ami sokaknak nem adatik meg), már-már bűn rosszul éreznie magát az embernek, de vállalom. Igaz, ez olyasmi, amiről csak írásban vagyok képes kommunikálni és talán le se kéne írnom, de nem szeretnék felszínes lenni. Úgy szeretném magamat adni a social mediában, hogy nem csak a szépet, egy kirakatéletet mutatok, viszont nem akarok túl sok személyes információt sem kiadni magamról.
Megint megtaláltak ugyanis, az én kis személyes démonjaim. Jó ötletnek tűnt számomra kevésbé ismert és teljesen ismeretlen emberekkel elutazni, mert már hihetetlenül hiányzott, és egy percig sem éreztem, hogy ebből probléma lesz, egészen az utazás napjáig. Megint előjöttek a régi beidegződések, leblokkoltam, túl sok volt az impulzus, túl sok új arc 3 nap alatt. Nem találtam a helyem, kicsit megint a pár évvel ezelőtti énem voltam, aki a sarokban csendben hallgatja a többieket, de most nem a sarokban ültem, hanem hátul kullogtam a kirándulás alatt. Persze, ahogy szép lassan megtört a jég, felengedtem, voltak jó beszélgetések, megismertem, illetve jobban megismertem értékes embereket, de belül az a kis hang folyton azt súgta, mennyire béna vagyok még mindig ebben… Ez nem a társaság hibája, hanem saját magam kevésbé elviselhető szelete. Lehet, hogy akkor nem kéne ezt erőltetnem? De ez is én vagyok, és még jó pár évet el kell töltenem ennek a személynek a társaságában. Időnként erőltetni fogom és bevállalom az ilyen helyzeteket. Jelenleg is ezt teszem, ugyanis beadtam a jelentkezésem egy szakmai egyesületbe és egy önkéntes feladatra. Biztosan ki leszek téve még sok ilyen – számomra nagyon nem komfortos – szituációnak. Ezt most valamiért nehezebben viseltem, és valamiért le kellett ezt boltolnom megint magammal.
Szörnyű éjszakám volt a sátorban: rémálmok és ébrenlét váltakozott folyamatosan, nagyon fáztam, és viaskodtam magamban. Úgy éreztem, hülyeség volt idejönnöm. Ismét védtelennek éreztem magam.
Mivel nem tudtam rendesen aludni a sátorban, korán keltem – én ébredtem fel először. A kempingben csend honolt. Összeszedtem magam, és lesétáltam a tó partjára. Körülnéztem és tudtam: el kellett jönnöm, és pontosan vagyok, ahol lennem kell.
Ezért jó utazni, helyet változtatni, kimozdulni a komfortzónából: fejlődök, tanulom saját magam. Ennek a folyamatnak asszem soha nem lesz vége. Az utazás nem csak annyi, hogy odamész, fotózkodsz, elköltesz egy rakat pénzt, majd hazajössz és kirakod Instára, hanem elgondolkodtat és hozzád tesz valamit.
sznyezsinka 